Forrás-ház lakói

A Brenner Sári felelősségi körébe tartozó lakóotthon sajátossága a kis létszám: 8 sérült és 5 segítő házanként, ennek következtében a személyesség és a családias légkör megvalósulása a fontos. A Bárka otthonban élők kis létszáma miatt a sérült ember is képes átlátni az emberi kapcsolatok rendszerét, előre ki tudja számítani a történéseket. Ismeri a segítőket és társait, azok viselkedését. A közösség kis mérete a családot modellálja. Nagy jelentősége van a személyes légkörnek, amelyben kiemelten fontos minden egyes sérült ember. Az értelmileg akadályozott sérült megérezheti, hogy amit mond, arra odafigyelünk, amit tesz, annak súlya van, vágyait kifejezheti, fontos a környezete számára. Születésnapján mindenki neki szeretne örömöt szerezni, aznap minden az ő kedvvért történik. Ezt megérezve könnyebben el tudjuk érni, hogy ugyanígy neki is fontos legyen a másik ember, megtegye társa kedvéért azt, amit eddig nem tudott vagy nem akart.

A sérültek a műhelyben végzett munka során, a velük szemben támasztott rendszeres követelménynek éppen ennek a személyes atmoszférának köszönhetően tudnak eleget tenni. Ez jelenti a fentebb említett normalizációs elv megvalósulását. Minden Bárka Közösségben alapelv ugyanis, hogy a közösség központjában az értelmileg akadályozott ember álljon, minden őérte történjen, akiért a közösség létrejött. A Bárka Közösség azt vállalja, hogy a leggyengébb és legszegényebb ember is gazdagságot adhat másoknak. A személyiség-központú fejlesztés célja, hogy a sérültek segítőikkel együtt olyan közösséget alkossanak, ahol mindenki megtalálja a helyét és felajánlhatja ajándékait a többiek számára. Egymással való kapcsolatuk alapja a sorsközösség vállalása, az egymás terhét hordozó szeretet, a bizalom Isten és az embertársak felé.

Jean Vanier a Bárkáról több helyen is írja, hogy hisszük, hogy minden ember, akár sérült, akár nem, egyedülálló, titokzatos értékeket kapott. Mivel a sérült ugyanolyan ember, mint bármelyikünk, ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint mi: joga van az emberhez méltó élethez, a neveléshez, a munkához. És éppoly fontosak számára az emberi kapcsolatok is. A sérült embernek az elutasítások miatt sértő megnyilvánulásai is lehetnek, de tele lehet egyszerűséggel, nyitottsággal, békességgel és szeretettel is. Ezek a tulajdonságok csak akkor kerülhetnek felszínre, ha biztonságban tudja magát és olyan környezetben, amely elősegíti fejlődését és képességeinek kibontakozását. Jean Vanier több könyvében megemlíti, hogy ha az ember nem érzi, hogy szeretve van, megkeményedik, bezárul. Nagyon fontos annak felismerése, hogy a Bárkában nemcsak segítők „adnak életet” a sérülteknek, hanem a sérültek is életet adnak a segítőknek. A közösen töltött hétköznapok, hétvégék, mindennapi életközösség során a segítők is hamar felismerhetik, hogy kezdetben ők akarnak segíteni sérültjeinknek, de végül maguk is megajándékozottakká válnak. A sérültekkel való együttélés nagymértékben segíti önismeretüket. A gyengeség általában elfogadást, türelmet vált ki, de a sérült ember felszínre hozhatja árnyoldalunkat, szembe találkozhatunk saját agressziónkkal is, türelmetlenségünkkel, félelmeinknek is. Szívesebben választanánk azt a megoldást, hogy elrejtsük érzéseinket és támadó rendszert építsünk ki. Jean Vanier szerint bizonyos szempontból éppen olyan szegény és korlátozott egy „ép” ember, mint egy értelmileg akadályozott. Ép és sérült: egyik sem magasabb rendű a másiknál, sokkal inkább egymás kiegészítői és segítői. Ehhez nélkülözhetetlen annak az elfogadó és megbocsátó szeretetnek a továbbadása, amit Isten maga adott nekünk. A Bárka jel a világában, amely létével hirdeti, hogy a sérült személyek élete nem fenyegető, hanem érték, lehet velük egy úton haladni, növekedni.