Ünnepeink

„ Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek!” - Fil.4:4

„Az ünneplés közös örömélmény, hálaének. Azt ünnepeljük, hogy együtt vagyunk, és hálát adunk e kapott adományért. Az ünneplés táplálja a szíveket, új reményt és erőt ad. Minél nehezebb és egyhangúbb a mindennapi élet, annál inkább szüksége van a szívnek ünneplésre, rácsodálkozásra.

Az ünneplés a közösség sajátos pillanata, amellyel a tagok kifejezik örömüket, és hálát adnak az Atyának, hogy egymáshoz kapcsolta őket, hogy vigyáz rájuk és szereti őket, hogy nem élnek többé elszigetelten, magányukba - és függetlenségükbe zárva,hanem egy testet alkotnak, amelyben mindenkinek megvan a maga helye. Az ünneplés mindazoknak az örömujjongása, akik szövetséget kötöttek egymással, mert Isten elvezette őket az elszigeteltségből a szövetségbe, a kétségbeesésből a reménybe.

Az ünnep táplálék, feltöltődés. Szimbolikus módon megjeleníti a közösség végső célját, s ebben a minőségben erősíti a reményt és új erőt ad, hogy több szeretettel induljunk neki megint a mindennapi életnek.

Az ünnep szívében ott van a szegény. Ha kizárjuk a legkisebbeket, akkor már nincs ünnep. Olyan táncokat, játékokat kell keresnünk, amelyekben a közösség legszegényebbjei, a leggyengébbek, valamennyien részt tudnak venni. Az ünnep legyen mindig a szegények ünnepe, ünneplés a szegényekkel , sérült barátainkkal.” / J. Vanier /

A Bárka közösség első hat évében, a sérült barátainkkal közösen megélt idő és az ünnepek mindnyájunkat hitünk mélységeibe vezettek.
„ A Bárkában ünnepelhetünk nevetve, örömkitöréssel, s utána azonnal átléphetünk a csendbe és az imádságba. Vajon nem minden ünnepnek a csendes imádságba kell-e torkollnia, az Istennel való személyes találkozás megünneplésébe?” / J, Vanier /

Az idei karácsonyra készülve szeretnék hálát adni Istennek és megosztani az alapítás éveiben átélt ünnepeinket, sok-sok apró „születést”.
Ahogy az egymás iránti elkötelezettségünk, a személyes odaszánásunk növekedett, úgy váltak egyre fontosabbá és értékesebbé a „ mindennapok kis ünnepei”.
Naponta többször, a közös étkezésekkor a nagy ebédlőasztalunk köré ültünk. Fontos közösségi pillanat volt ez, a találkozás öröme miatt is. Az étkezés együttlétét jól elő kellett készíteni, szépen megteríteni, naponta finom ételt főzni ennyi embernek, figyelni, hogy az asztaltársaság minden egyes tagja jól érzi- e magát, megvan-e a kapcsolata társaival, akárcsak egy egyszerű gesztus formájában is: „ Kérsz vizet? „ Így megindulhatott a kommunikáció, s a csendesebbek is kiléptek zárkózottságukból… Az étkezés így már nem magányos ténykedés volt, hanem olyan pillanattá vált, amikor mindenki ad, megoszt és szeret.
A házunkban berendeztünk egy kis csendes imaszobát, ami sok ünneplésünk helyévé vált. Napközben is volt lehetőség az elvonulásra ,de esténként mindig együtt fejeztük be itt a napot.
A „ közös irányba nézés”, a Biblia olvasás, ének és az imádság az összetartozás forrása volt.
Igazi ünnep, amikor egy közösségben kiderül, hogy a sérült lakók számára elmaradhatatlanok ezek az együttlétek, s az életük részévé vált az imádság, Isten közelsége. Ők vágynak rá, ők, akarják, ebből a segítők váltakozása sem billenti már ki őket.

Talán az adventi időben és karácsonykor lengi körül a közösséget leginkább egy nagy titokzatosság. Érezni lehet a várakozás- az egymásra – és Istenre figyelés erejét! Mennyire más volt ez az intézeti ünneptől! A bárkabeli adventek idején egymás angyalaivá váltunk. Titokban kincseket rejtettünk a társunk párnája alá, feldíszítettük az ablakát csillagokkal, kitisztítottuk a cipőjét…vigyáztunk rá, imádkoztunk érte. Ezer jele lehetett a gondoskodásnak. Reggelenként, az adventi naptárunkba rejtett Ígét olvastuk fel, s azzal indultunk, ki-ki a dolgára… Emlékszem, lassan ünneplőbe öltözött az egész ház, napról-napra díszítettük, szépítettük kívülről, s a szívünket belülről.

A karácsony és minden ünnep mindig a nagy közösséghez , az egy Krisztus testhez való tartozást is jelentette. Ilyenkor meglátogattuk egymás templomát ,s ünnepeltünk, ahogy lehetett.
Az első karácsonyi Istentiszteletünkről már beszéltem korábban, amikor a lelkész nagy szeretettel sarkig tárta előttünk – késők előtt – a templom kapuját, s így mégsem maradtunk le semmiről. Öröm volt, hogy minket befogadtak karácsony éjszakáján! Úgy éreztük, Isten szeretete hajolt le ott hozzánk!
A Bárka egyik legnagyobb ünnepe a közösségünk születésnapja. Olgi és Niki befogadásának napjához / szept.2 / kötődik. Kell, hogy legyen egy nap, amikor számba vesszük honnan indultunk, mik a gyökereink, az alapok, - amitől nem tágíthatunk – s előre is tekintünk, hogy merre tartunk. A hálaadás ideje ez, amire mindenki hivatalos, aki közel áll a közösséghez, sérült barátainkhoz.
Végül szeretnék még beszélni a személyes ünnepekről : a születésnapokról,a hitbeli megerősödés- növekedés ünnepeiről és azokról a megélt csodákról, amiket sérült barátaink belső növekedése adott számunkra.

„ Az öröm a nyitottságból származik. A szegények, a sérült emberek tudnak vidámak lenni- az ünnep alkalmával kitör belőlük az öröm. Mintha ezekben a pillanatokban túllépnének szenvedéseiken és frusztrációjukon. Amit megélnek: pillanatnyi felszabadulás. A mindennapok súlya hirtelen lehull róluk és szívük repes örömében. Ez áll a Bárkában élő személyekre is, akik megtanulták elfogadni sebeiket, korlátaikat és szegénységüket. ..Megbocsátottak nekik, szeretik őket. Megtalálták felszabadulásukat, nem félnek már attól, hogy önmaguk legyenek, nem kell elrejtőzniük : szabadok, a Lélek szabadságával.” J. Vanier/

Amikor a Bárkában : az otthonban vagy a műhelyben megosztjuk életünket, napjainkat sérült barátainkkal, a legtöbb amit tehetünk, hogy folyamatosan bátorítjuk őket. Fontosak! Személyük értékes, nélkülözhetetlen, egyedi a szemünkben és Isten szemében. Szeretjük őket akkor is, ha néha fájdalmat okoznak …mindenek ellenére! Ez az állandó feléjük sugárzó megerősítés,jelenlét, „ a még akkor is „- szeretet segíti őket , hogy a sebek gyógyulni kezdjenek. A születés utáni elhagyatottság sebe, az állandó elutasítás miatti sebek, a bűntudat sebei… Mindezt hordozni, Isten irgalmával lehet, egyedül nem.

A születésnap megünneplése is ezt a megerősítést közvetíti : „ Fontos vagy, jó veled!” Nagyon személyesek ezek az ünnepek! Mindig sokat törtük a fejünket, hogy minek örülne az ünnepelt igazán,mi a kedvenc étele, a kedvenc színe, hogyan terítsünk, díszítsünk? Kiket hívjunk meg? Minden születésnapnak volt két nagyon személyes része. Egy vacsora előtti vidám időszak, amikor felelevenítettünk egy vidám történetet az életéből, vagy kitaláltunk valami különlegeset, amiről tudtuk, hogy örömet szerez majd neki. Az ünnep végén pedig egy nagyon személyes közös imádságra gyűltünk össze.

Talán a hosszan együtt eltöltött idő, ezek a megerősítő gesztusok, a barátságunk, az egymásért elmondott imádságaink, hűségünk, de mindenek fölött Isten kegyelme: ami láttatni engedett egy-egy aprónak tűnő csodát, ami a mi szemünkben egy megszületéssel, feltámadással ért fel! Olyan csodára gondolok, amikor „valaki túllépte korábbi önmagát”.
De legalább ilyen nagy öröm volt, amikor lassanként minden lakóban megérlelődött a szorosabb Istenhez tartozás vágya. Hosszú időn keresztül vágyakoztak, készítették a szívüket az elsőáldozásra, konfirmációra, ki- ki a saját egyházában, s Krisztussal egységben!
(Draskóczy Ildikó, a Bárka Közösség alapítója és vezetője)